SZIJÁRTÓ Zsolt:
A hely hatalma. Lokális szcénák – globális folyamatok

(Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest – Pécs, 2008.)

 

Bemutatja: KOVÁCS Éva

 

A Gondolat Kiadó Kommunikáció- és Kultúratudományi Tanulmányok c. új, sorozatindító köteteinek egyikét tartom a kezemben. Szerzője a hasonló nevet viselő tanszék vezető oktatója és kutatója. A kötetben található olvasmányok Szijártó Zsolt majd’ tízévnyi munkájának néhány írásos lenyomatát – közel sem az összeset – tartalmazzák. Többnyire esettanulmányok a kulturális antropológia és a szociológia; az empirikus esetleírás és az elméleti programalkotó kísérletezés határmezsgyéjéről.

 

A – talán túlontúl is szerény – bevezető szerint maguk az írások is sorozatot alkotnak, tematikai, módszertani és szemléletmódbeli hasonlóság fűzi őket egybe, mégpedig – és ezt már a laudáló teszi hozzá – a glokalitás, azaz a lokális cselekvések és konfliktusok és a globális folyamatok közötti izgalmas kölcsönhatások fegyelmezett és sajátos elemzése.

 

Sajátos és fegyelmezett, mondom, abban az értelemben, amely Zsolt más munkáit, és tágabban véve egész szakmai tevékenységét (az oktatást és a kutatást, a konferenciák, workshopok, kiállítások körüli bábáskodást) is jellemzi. Nem a két (vagy három, netán négy?) diszciplína – sorolom: szociológia, antropológia, kommunikációs tanulmányok, történettudomány – kisujjszabályokon alapuló módszereit követi, hanem a fegyelmezett megfigyelés és a civil kurázsi szerencsés – és meglehetősen eredeti – ötvözetével hoz létre lehetséges olvasatokat, „sűrű leírásokat”, és igen gyakran maga is képeket, szcénákat.

 

Miért is érdekes ez? Az esettanulmányok szépsége és hasznossága általában abban rejlik, ha mind gondosabban és aprólékosabban leírják a vizsgált lokális jelenséget. Ez azonban többnyire a legnagyobb gond is velük – elméleti beágyazatlanságuk, kutatói reflektálatlanságuk miatt gyakran még az egyszerű összehasonlítás próbáját sem állják ki, így bár igazi remekművek is születtek, születnek százával, ezerével a világon, mégsem tud a kutatói közösség igazán mit kezdeni velük. Zsolt esettanulmányai nagyon mások. Minden apró megfigyelése mögött (előtt? mint hipotézis; után? mint következtetés?) – ezért is mondom, hogy fegyelmezett megfigyelés – példás elméleti és kutatástörténeti olvasottság áll – ebben az értelemben a kezünkben tartott kötet mögött könyvtárnyi irodalom mozog, hangsúlyozom, nem tornyosul, hanem át lett lapátolva, meg lett mozgatva, szét lett válogatva, párbeszédbe lett vonva, tanításban kipróbálva, csiszolva, újra szétcincálva és újra összerakva. Lokális eseményeink – a kötet helyszínei – ebben az értelemben – most sarkítok persze – tetszőlegesek, hiszen a probléma, a kutatási kérdés világítja be őket, s nem ők világítanak önmagukban. S ez nekem nagyon szimpatikus, nagyon rokon megismerési mód. Ha innen nézem az egyes fejezeteket, akkor a két nagyobb lélegzetű úgymond esettanulmány, az ófalui atomtemető és a Káli-medencei turizmus-kutatás is elméleti megalapozó igénnyel íródott szöveg. Hasonlóan dinamikus viszonyt találhatunk elmélet és empíria között az elméleti tanulmányokban: ott a rendszerezés és értelmezés példáivá válnak az empirikus kutatási tapasztalatok. Ebben az értelemben programalkotó a Tér, kultúra, kommunikáció – kultúrakutatás a „kulturális fordulat” után c. tanulmány, amely nem véletlenül került a kötet hátsó negyedébe, hiszen épp e 10 éves tapasztalatok leszűréseként olvasható, de nemcsak egy visszatekintő összegzésként, hanem egyfajta belső dialógusként is: saját korábbi kutatások újragondolásaként, a „felhasznált saját irodalom” egyfajta átlapátolásaként. Egy hál’ istennek nyughatatlan alkotó erőfeszítéseként, hogy a Zsolt által művelt, művelni kívánt „kultúrakutatás, a tér-kultúra-kommunikáció összefüggéseinek megragadása szenzibilissé [tehessen bennünket] olyan társadalmi területeken végbemenő folyamatok iránt, amelyekről a mindenkori politika lemondott, amelyeket úgy tizenöt-húsz évenként változó ideológiák szerint, de mindig csak meghódítandó területeknek vagy régen leigázott gyarmatoknak, az egyenidő fejlődéséből kizuhant, sajátos rezervátumoknak tartott”.

 

És itt kanyarodom vissza a második vezérmotívumhoz, a civil kurázsihoz, mely szerintem legalábbis e szövegek közös zsánerét adja. Van ezeknek a szövegeknek egy direkt módon soha meg nem fogalmazott, témaválasztásain és elbeszélésmódjain, mi több, a feldolgozott irodalmak mögött kirajzolódó tudományos iskolákon keresztül felsejlő irányultsága, melyet talán még a legmegátalkodottabb site-ok blogosai sem tudnak a szokásos jobb-bal osztatban elhelyezni. Miért sajátos ez? Ezek a szövegek – és a mögöttük húzódó kutatások – nem kapcsolódnak még közvetve sem bárminemű „politikához” (nem mintha az amúgy baj volna), mégis, ahogy a kötetet végigolvassuk, az az érzésünk támad, hogy szerzőjük jól leplezett vonzalommal pártolja a civil kurázsit, melyet persze maga is, mintegy módszerként, megértési módként alkalmaz. Ezt a megértési módot Zsolt már nagyon korán, a PhD. disszertáció témáját képező ófalui kutatásban mondhatni kidolgozta, s ezzel a későmodern uralom antropológiájának alapjait le is rakta – nagy kár, hogy mindeddig kevés követője akadt. Ez az autonóm nézőpont, amely elsősorban nem a politikai-ideológiai mező egyik pontján jelöli ki a saját helyét, hanem a civil társadalom megnyilvánulási formáira érzékeny, lehetővé teszi, hogy az olvasó a lokalitásban megjelenő hatalmi struktúrákon túl az uralom szerkezetére is rákérdezzen. Némelyest ugyan gyengül ez a szál a következő, nagyobb léptékű vizsgálatban, a Káli-medence kutatásban, de ismét felerősödik az „Otthonok: valóságosak és virtuálisak” c. fejezetben – és a laudáló abban a könnyű helyzetben van, hogy tudja, hogy a kötetben nem reprezentált újabb kutatások és munkák irányultságát is – többek között – ez a civil kurázsi szervezi.

 

A kedvencem mégis a kronológiailag talán utolsó, a kötetben azonban az első tanulmány: „A kastély, a falu és az erdő” című – a bátran vállalt elbátortalanodás szépséges kutatói ars poéticája, a kutatói kérdésekbe, tapasztalatokba és érzésekbe való „beleveszés” őszinte és szép megfogalmazása. Beleveszés a helybe és az időbe, botorkálás a hely és az idő romjai között. „S aztán, e prehistorikus kűzdelem megtörténte után, lassan megelevenedik a még füstölgő, szürke és üszkös táj, s az alig kihűlt zsarátnokok között botorkálva furcsa alakok jelennek meg, akik ruhájukat leporolva nekikezdenek… újrakezdik… megint elkezdik – hogy kisvártatva megjelenjenek mások is: akik mindezt figyelik…” Kezdj csak neki, kezdjed csak újra, kezd el megint kedves Zsolt – figyelünk!

l